A Szilícium-völgy hibái miatt váratott magára mostanáig a mezőgazdaság digitalizációja

0
40

Az Agthentic blog szerzői egy átfogó írásban keresik a magyarázatot arra, hogy az elmúlt évek digitalizációs forradalmából miért maradhatott ki a mezőgazdaság. Ráadásul mindez úgy történt, hogy az elmúlt években számos kezdeményezés és próbálkozás valósult meg az agrárium megújítására és technológiai fejlesztésére. A blogbejegyzés szerint azonban, ebben a szektorban nem működnek azok a megszokott üzleti és befektetési modellek, amelyek segítségével más iparágakban sikeresen valósították meg a digitalizációt.

A mezőgazdaságban régóta nem változtak a legjelentősebb szereplők

A Szilícium-völgy közismerten a modern technológiai ipar bölcsője, amely felelős a vállalkozók és a kockázati tőke képviselőinek együttműködéseiért, és a legtöbb jelentős iparágban bekövetkezett technológiai változásokért. Azonban a mezőgazdaság az egyik olyan iparág, ahol ezek a változások még nem történtek meg. Ebben a szektorban a meghatározó piaci szereplők nagyrészt ugyanazok a cégek, amelyek azóta dominálnak, hogy az ipari és zöld forradalom lehetővé tette a modern mezőgazdasági gyakorlatok elterjedését.

A kockázati tőke állománya növekedett, de a fejlődés váratott magára

A mezőgazdaság azonban nem azért állt eddig ellen a digitalizációnak, mert a befektetők nem tettek elegendő erőfeszítést ennek érdekében. Miután 2013-ban az amerikai Monsanto vállalat 1 milliárd dollárért felvásárolta a Climate Corporation nevű céget, ami az ágazat akkori egyik legnagyobb szereplője volt, a kockázati tőkebefektetők egymás után ismerték fel a szektorban rejlő lehetőségeket. Hatalmas nyereségre számíthattak ezek a befektetők, hiszen már akkor is az agrárium volt a legkevésbé digitalizált iparág, ráadásul a bolygó egyre gyarapodó lakossága, mely néhány éven belül elérheti a tíz milliárd főt, egy stabil és kiszámítható felvevőpiacot jelent a szektor szereplői számára. Ennek a fellendülésnek köszönhetően az agrotechnikai (agtech) piac kockázati tőke mérete a 2014-es 6,4 milliárd dolláros szintről 2020-ra 30 milliárd dollárra emelkedett.

A máshol sikerrel alkalmazott modellek az agráriumban csődöt mondtak

A Szilícium-völgyi sikertörténetek alapján arra lehetett számítani, hogy hatalmas digitális fejlődés megy végbe az agrotechnológiában az elmúlt években, azonban ez a mai napig nem történt meg. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a kockázati tőke nem illeszthető az agtech működési modelljébe, hiszen az összetett természeti rendszerek kiszámíthatatlansága, a mögöttes infrastruktúra hiánya, és a viszonylag idősebb felhasználói réteg együttesen kevésbé teszi fogékonnyá a szektort a digitális megoldások iránt.

Az Agthentic blog szerzői azonban nem értenek egyet ezekkel az okokkal. Szerintük sokkal inkább a Szilícium-völgyi „sablonos” befektetési modellek felelősek az agrotechnika körülbelül tíz éves digitalizációs lemaradásáért. A szerzők úgy vélik, hogy csak ezeken a sablonos üzleti modelleken és technológiai paneleken túllépve lehetséges a mezőgazdaság digitalizációját megvalósítani és elterjeszteni.

A szerzők elmélete szerint a kockázati tőke nagyon gyakran a megszokott működési formák és modellek rabjává válik. A hagyományos technológiai kockázati tőke területén ugyanis két gyakori üzleti modell létezik. Az egyikben a felhasználó maga az ügyfél, tehát ebben a sémában az ügyfél a termék használatának közvetlen haszonélvezője. Mivel ebben az esetben a felhasználó közvetlenül kap valamilyen értéket, így szívesen fizet is a termékért. A vállalat ekkor is kihasználhatja a hálózati hatásokat, információkhoz juthat például, hogy növelje az ügyfélkörét, vagy fokozatosan termékfejlesztéseket hajtson végre. Ebbe a modell típusba tartoznak az olyan Freemium szolgáltatások is, mint például a Skype vagy a Spotify, melyek alapvetően ingyenesek, de bizonyos funkciók használatáért díjat számítanak fel.

A másik modell esetében a felhasználó valójában egy termék. Itt a felhasználó valamilyen értéket kap a termékből, de nem ő a közvetlen kedvezményezett, ezért fizetni sem hajlandó érte. Ehelyett a vállalat úgymond pénzzé teszi a felhasználót, például gyakran reklámok révén. Ez a sablon is rendelkezik hálózati hatásokkal, hiszen például ahogy a termék egyre több felhasználóhoz jut el, úgy válik vonzóbbá a további felhasználók, és a végfelhasználó számára is. Ennek a sémának a klasszikus példája a Facebook.

Mindkét sablon általában a szoftveralapú, alacsony költségű üzleti modellek közös jellemzőire támaszkodik. A folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően megjelenő új funkciók lehetővé teszik a gyors ügyfélszerzést. Ha pedig a közönség elég nagy, akkor olyan modellekkel lehet jelentős bevételt elérni, mint a Freemium előfizetések vagy a célzott felhasználói adatok hirdetési célú értékesítése. Tehát a cég a rólunk gyűjtött információkból termel profitot.

A Facebook és a mezőgazdaság nem ugyanaz a nagyságrend

Ezek az üzleti modellek azonban nem alkalmazhatóak eredményesen a mezőgazdaságban. Egyrészt azért, mert a felhasználók száma ebben a szektorban meg sem közelíti azt a szintet, amivel nyereséget lehetne elérni. Gondoljunk csak bele, hányan használják a világon a Skype-ot vagy a Spotify-t, és ehhez képest mennyien foglalkoznak mezőgazdasággal. Hatalmas különbség van a két nagyságrend között. A Facebooknál alkalmazott modellben pedig a sablon egy értékcserére épül, ahol a felhasználó információt ad magáról, amiért cserébe hozzáférést kap a szolgáltatáshoz. De a gazdálkodók már így is rengeteg kockázatnak vannak kitéve a kiszámíthatatlan időjárás, a változó árszínvonal, a rendelkezésre álló munkaerő mennyisége szempontjából. Ezért az Agthentic blog szerzői úgy gondolják, hogy a gazdák sosem mondanának le a maradék kontrollról az ingyenes vagy alacsony költségű fokozatos fejlesztésekért cserébe.

Ellentmondások a mezőgazdasági technológia világában

A befektetők azonban nem voltak tisztában ezekkel a nehézségekkel az agtech kezdeti szakaszában. A startupok csupán arra koncentráltak, hogy új eszközöket fejlesszenek, amik segítségével a gazdák pénzt és időt takaríthatnak meg, vagy csökkenthetik a költségeiket és növelhetik a terméshozamot. A digitalizációs ígéretek azonban ritkán működtek a gyakorlatban, így a mezőgazdasági technológiák elfogadottsága továbbra is rendkívül alacsony maradt a szektorban.

Ráadásul miközben kezdetben a mezőgazdaságra nem alkalmazható modellekkel próbálkoztak, a sikertelenségekért az agtech cégek és a befektetők a gazdákat hibáztatták. Az iparági konferenciákon és jelentésekben a hagyományokhoz ragaszkodó, változásoknak ellenálló közeggel indokolták a folyamatos lemaradást. A valóságban azonban a problémák valószínűleg az üzleti modellek és az ösztönzők összehangolásával voltak.

Az egyik valódi ok az lehet az Agthentic szerzői szerint, hogy ebben az iparágban a legtöbb esetben, bár a gazdálkodók a digitális megoldások felhasználói, gyakran nem ők a valódi haszonélvezők. Ez azt jelenti, hogy a gazdáknak viselniük kell a beruházás költségeit, amivel egy új hardver megvásárlása, telepítése jár, vagy amikor a korábbi gyakorlatokon változtatnak, illetve, ha előfizetnek valamilyen szolgáltatásra. A beruházás előnye azonban nem náluk jelentkezik.

A borászat az egyik terület, ahol a digitális megoldások felhasználói és haszonélvezői nem ugyanazok a szereplők

A borászat területén jól érzékelhető ez a probléma. A bortermelők ugyanis gyakran szerződnek más termelőkkel vagy szőlőbirtokosokkal, hogy a szőlőtermesztés egy részét vagy a teljes termesztést azok valósítsák meg. Így a bortermelőnek nem kell a szőlőtermesztéssel vesződnie, elegendő, ha a borkészítésre koncentrál. Ráadásul ez hasznos lehet a méretgazdaságosság szempontjából is, mivel nem sok kis földterületen, hanem nagy gazdaságokban folyik a szőlőtermesztés. Így nem kell mindenkinek külön beszerezni a szükséges eszközöket sem, és minden szereplő irányítottan tudja a befektetéseit megvalósítani.

Azonban ez az elosztott termelési módszer komoly kihívásokat jelent a borkészítés költségei és a minőség kezelése szempontjából. Hiszen bár rendelkezésre állnak már olyan eszközök, amikkel értékelni lehet a szőlő minőségét és várható hozamát, az egyes termelők nem biztos, hogy befektetnek ezekbe az eszközökbe, hiszen azok nem a saját érdeküket szolgálják. Emellett nem elég erős az eszközök megtérülése a vállalkozásuk számára. A borászok szempontjából azonban ezek az eszközök felbecsülhetetlen értékűek, hiszen a túlkínálat vagy a rossz szőlőminőség számukra mind komoly következményekkel jár.

Tehát bár a termelő a felhasználója ezeknek az eszközöknek, szolgáltatásoknak, a valódi haszonélvező ebben az esetben a borász. Ezért amíg maguk a borászok nem teremtenek olyan ösztönzőket, amik a termelőt is érdekeltté teszik az eszközök használatában, addig a szüret terméshozamának és minőségének javulása nem fog megvalósulni.

Pedig remek példa a digitális technológia borászati hasznosítására a szekszárdi Bodri Pincészet Borászati Kft. által kifejlesztett szőlőbetegség-előrejelző és döntéstámogató rendszer. A 210 milliós állami támogatásból és hitelből megvalósított fejlesztés során olyan informatikai rendszert dolgoztak ki, amely figyelembe veszi a tényleges fertőzési nyomást és konkrét védekezési javaslatokat tesz. Ehhez hasonló digitális fejlesztésekre és beruházásokra pedig a következő években is könnyű lesz Magyarországon támogatást szerezni. Hiszen nemrégiben jelentette be az Agrárminisztérium parlamenti államtitkára, hogy az uniós fejlesztési ciklus végéig rendelkezésre álló forrásoknak köszönhetően, a következő években sem szűkülnek az agrárfejlesztésekre fordítható pályázati lehetőségek.

A második generációs fejlesztők félreértették az igényeket

Az agrotechnikai cégek második generációja egy kicsit okosabban próbálta megoldani a kihívásokat. Olcsóbb és jobb technológiákat fejlesztettek ki, illetve hatékonyabban tudtak eljutni a gazdálkodókhoz. A mezőgazdaságban ugyanis léteznek olyan csatornák, amiken keresztül hozzá lehet férni az ügyfelekhez. A vevőkhöz való hozzáférés képessége azonban önmagában nem oldja meg a gazdaságosság hiányának alapvető problémáját, főleg akkor, ha egyik szereplő számára sem egyértelműen nyereséges az együttműködés.

A második generációs agtech vállalatok azt gondolták, hogy a gazdák azért nem fogadják el az új technológiákat, mert azoknak túl magas az ára. Ezért jobb termékeket kezdtek el gyártani, és az alaptechnológiák fejlődésével alacsonyabb áron tudták értékesíteni azokat. Azonban nem a magas árak jelentették az igazi gondot. Így tehát a stratégiájukkal nem csak a problémát nem oldották meg, hanem saját magukat hajszolták egy felesleges árversenybe. A végeredmény ezeknél a cégeknél sok esetben az volt, hogy a kockázati tőkebefektetések nullára csökkentek, mivel a sikertelen üzleti modellek elriasztották a befektetőket.

Új szemlélet: a hangsúlyt az ellátási láncokra kell helyezni

Az Agthentic blog beszámolója szerint bár a Szilícium-völgy egy évtizeddel visszavetette az agrotechnikai szektort, ma már sok olyan új megközelítéssel találkozhatunk, amelyek okultak a múlt hibáiból, például a hangsúlyt az ellátási láncokra helyezték. A mezőgazdaságban ugyanis az érték legnagyobb része az ellátási lánc közepén keletkezik, a kereskedők, a gyártók, a márkák és a kiskereskedők között, akik az élelmiszereket a gazdaságból a fogyasztóhoz eljuttatják. Ezek azok a szereplők, akik megengedhetik maguknak, hogy viseljék a fejlesztések és újdonságok költségeit, és akik motiváltak az innovációra, mivel ők tudják realizálni a digitális átalakulás előnyeit.

Fontos, hogy melyik szereplőt és mivel motiválunk a változásra

Azok az üzleti modellek képesek valóban előmozdítani az iparág fejlődését, amelyek kihasználják az ellátási láncokban rejlő lehetőségeket, és a szereplőket összehangolva ösztönzik az újdonságok bevezetésére. Ezt láthatjuk például napjainkban a szén-dioxid kibocsátás területén. Ha ugyanis arra kérik a gazdálkodókat, hogy változtassanak a korábbi gyakorlatokon vagy használjanak újabb adatgyűjtő eszközt a fenntarthatóság érdekében, akkor valószínűleg nem lesznek együttműködőek. Azonban ha egy ilyen cégnek lehetősége van a szén-dioxid semleges márkaépítésre, és emellett érzi a nyomást a fenntartható befektetések (ESG) hatalmas térnyerése miatt, akkor nagy valószínűséggel nem csak támogatni fogja az új technológiák és gyakorlatok bevezetését vagy az eszközbeszerzést, de meg is fizeti annak költségeit.

Az ESG pénzügyi termékek ugyanis kisebb kockázatot és nagyobb hozamot ígérnek a hagyományos befektetésekhez képest, ráadásul a fenntarthatóságot szolgálják. Magyarországon például 2019-ben a Magyar Nemzeti Bank indította el a Közép-Kelet-Európában egyedülálló Zöld Programját. Az MNB ezzel kíván hozzájárulni a pénzügyek „zöldítéséhez” és Magyarország fenntarthatósági felzárkózásához.

A harmadik hullámban sikeresen megvalósulhat a digitalizáció

Az ellátási láncokkal kapcsolatos szemléletváltás olyan megoldásokat eredményez, ahol például az agrárvállalkozásokat ösztönzik azoknak az eszközöknek a használatára, amivel lehetőségük nyílik a gabona digitális felvásárlására, eladására és kezelésére. Így rajtuk keresztül a gazdák is motiválttá válnak a digitális eszközök használatára, hiszen így a maguk számára is megkönnyíthetik a tranzakciókat és az információ megosztást. Az ilyen példák rávilágítottak a régi modell törékenységére és megmutatták, hogy mennyivel hatékonyabb, ha az ellátási lánc kedvezményezett tagjait szólítják meg a fejlesztésekkel elsőként.

Ez a megközelítés megnyitotta az utat a digitális mezőgazdaság kiépítése felé. Bár a folyamat még nem bontakozott ki teljesen, de várhatóan a szemléletváltás tartós digitális átalakulást fog okozni az agrárszektorban. Emellett az Agthentic blog írói arra is számítanak, hogy ennek hatására felbomlanak az agrár-élelmiszeripari ellátási láncok eddigi kulcsfontosságú elemei.

Úgy látszik tehát, hogy bár a Szilícium-völgyi befektetési gyakorlatok visszavetették az agrotechnológia fejlődését és terjedését, de mára olyan befektetők és vállalkozók jelentek meg a szektorban, akik nemcsak a technológia, hanem az élelmiszeripari és a mezőgazdasági értékláncok terén is rendelkeznek tapasztalattal. Ezek a szereplők alkalmasak lehetnek arra, hogy az agrotechnikai innováció új hullámának élére álljanak. A kérdés csupán annyi a blog szerzői szerint, hogy ezzel a fejlett megközelítéssel sikerül-e kiaknázni az agráriparban rejlő összes lehetőséget, illetve megvalósítható lesz-e a nyereségtermelés, és olyan üzleti modellek kialakulása, amelyek jobban illeszkednek a mezőgazdasághoz.

Az eredeti cikk a Makronóm honlapján olvasható.